Ha csak az elmúlt hat hónap teljesítményét nézzük, akkor a Chelsea most kieső helyen lenne. Hiába költöttek egyedül többet az átigazolási időszakban, mint az olasz, német és francia bajnokság csapatai összesen, az európai kupaszereplésről már a legidősebb bérletes sem szokott álmodni. Hogyan, illetve miért lett téma a Bajnokok Ligája helyett az alsóház Premier League egyik elit alakulatnál?
Sok tehetség, rossz rendszer?
Azt senki sem vitatja, hogy papíron kiváló játékosok alkotják a Chelsea-t. A játékoskeretből két Premier League szintű kezdőcsapatot ki lehetne állítani, azonban az az egy, amelyiket éppen a pályára küldi Lampard, szinte teljesen veszélytelen az ellenfél kapujára. Hónapok óta játszik a klub 3-4-3-as felállásban, ami bizonyos játékosoknak, mint Reece James vagy Ben Chilwell, kifejezetten fekszik, míg másoknak, mint Mykhalio Mudryk vagy Joao Felix viszont nem áll jól. Ez a felállás, amikor a csapat támad, 3-2-5-ös hadrenddé alakul, amelyet az ellenfelek a középpálya megszállásával szabályosan ellehetetlenítenek. A Chelsea emiatt kénytelen a két szélső védő játékára támaszkodni, akiknek viszont a hadrend miatt két emberen kell szinte minden alkalommal áthámozni magukat, csak azért, hogy beadhassák a labdát. A következő akadály, amit saját magának állított a csapat, hogy középen olyan támadók várják a labdákat, akiket nem a fejjátékukért igazoltak.
Hiába lépett a hátsó hármasból egy sorral előrébb egy védő (általában Cucurella), ez sem segített. Sem a spanyol, sem a középpályán robotoló Kovacic és Enzo sem jeleskedik idén igazán az olyan passzokban, amelyekre a csapatnak szüksége lenne ahhoz, hogy ez a taktika sikeresen működjön. Azt pedig ország-világ láthatta, milyen könnyen lehet kontrázni a kékek ellen – emlékezzünk csak vissza a Dortmund elleni első Bajnokok Ligája mérkőzésre, vagy pedig a madridi Rodrygora, aki megfutotta hazai pályán a komplett Chelsra védelmet. Amikor azonban sikerült veszélyes labdákat az éppen nem lesen álló támadókhoz juttatni, gyakran hagyták ki ezeket a helyzeteket (pontos számok, kicsit később).
A középpálya megszállására amúgy azért van lehetősége az ellenfeleknek, mert a kékek nem érnek fel elég hamar, túl sok időbe telik mire átállnak védekezésből támadásba. Ezt Lampard is belátta. A Real elleni első meccsen igyekezett egy 3-5-2-es, sokkal passzívabb felállásban magára húzni a spanyolokat, ezzel hatalmas teret hagyva a védőik mögött, melybe többször is sikerült labdát varázsolni, a helyzetek azonban kimaradtak.
A 4-2-3-1-es felállással és a 4-3-3-ommal is próbálkozott azóta Lampard, az agresszívabb letámadást alkalmazva, de nem ez tűnik a lottó ötösnek. Az egyik legnagyobb problémája a vezetőedzőnek, hogy nincs igazi, vérbeli középcsatára a csapatnak. Havertz nem center, ő inkább egy csatár mögött tud igazán jól játszani, csakúgy, mint Felix. Sterling a széleken kavart mindig is, de igaz ez Mudrykra, Maduekére és szinte minden más támadóra is a keretben. Ezalól csak Aubameyang a kivétel. A gaboni csatár pontosan abban a szerepben játszott Angliában évekig kiválóan, amire itt szükség lenne. Ám a korábbi Arsenal-csapatkapitány mióta visszatért Londonba úgy focizik, mint egy csuklós busz – emiatt nem okozott meglepetést a statisztikusoknak, hogy a várható gólok számát tízzel múlják alul a korábbiakhoz képest.
Összegezve tehát: nem működő taktikával, formán kívül játszó harminc játékossal még akkor sem lehet elég gólt szerezni, ha a papíron mindenkit porig kellene alázniuk. Ezt a helyzetet az sem segíti, hogy Lampard csak az év végéig marad a klubnál, aztán ismét új edzője lesz a Chelseanek. Hogy ki, azt még csak találgatni lehet?! A legesélyesebbnek Mauricio Pochettino tűnik. Ami biztos, aki a nyakába veszi a csapatot, annak rengeteg dolga lesz a nyáron még akkor is, ha azon már nem kell gondolkodnia, kit vegyenek meg, hiszen az összes focistát felvásároltak már a piacon, még azt is, aki nem volt eladó.